Ahogy ígértem folytatom az előző bejegyzésem, szóval a történetem alakulása a következő:

Mint ahogy azt már írtam a műtét után csak 3 kis varrat maradt vissza, de a lábadozás így sem volt egy leányálom. A legrosszabb az egészben, az a feszítő, puffasztó érzés volt, amit az egész hasamban és a mellkasomban éreztem, ezt az a gáz okozta, amivel szó szerint „felpumpálják” az ember hasüregét, hogy a szervekhez hozzáférjenek. Na hát ez majdnem egy hét alatt ürült ki a testemből, addig olyan érzésem volt, mintha egy felfújt lufi lennék, ami bármelyik pillanatban szétpukkanhat. Mert ugyebár nem tud semmere sem távozni az a sok gáz, meg kell várni, míg felszívódik teljesen a szervezetben. Ehhez képest, a görcsök, amik a méhemben és a petefészkeimben cikáztak, teljesen eltompultak. Úgyhogy részemről mondhatom ez az „elgázosítás” volt a legrosszabb része a lábadozásnak.

A műtétet végző orvosom tájékoztatása az volt, hogy a beavatkozást követő kb. fél évben, ha figyelek az életmódomra is, akkor esélyem lehet a spontán teherbeesésre (annak ellenére, hogy előtte mindenhol azt mondták erre esélyem sincs), ami aztán, ha úgy vesszük be is igazolódott, mert a meddőségi klinikára járást befejezve, a műtétet követő 6. hónapban fogant a kisfiam. Persze ezzel egyáltalán nem biztatok senkit a műtét vállalására, aki esetleg hasonló cipőben járna, mint én, mert én most is azt vallom, hogy ha előbb fény derül a betegségemre, akkor megúszhattam volna ezt a beavatkozást, és egy hamarabb elkezdett komolyabb életmódváltással kiegészítve az AVIVA tornával hasonló eredményt érhettem volna el. Véletlen vagy nem véletlen, de a műtét utáni „termékeny” időszak pont egybeesett az életmódváltásom időszakával, és én inkább utóbbiban hiszek (ezt megerősítette egy nőgyógyász is).

Lényeg, hogy a kórházból hazatérve elkezdtem nagyon odafigyelni a táplálkozásomra és a mozgásra, úgyhogy biztosan nagymértékben hozzásegített ez a sikeres babaprojekthez. A műtét utáni kontrollvizsgálaton elmondta a doktor, hogy bármi problémát érzékelek, azonnal keressem fel, még a legapróbb görcsökkel is, nehogy újabb ciszta képződjön, ami nem vízzel, hanem vérrel telítődik, mert az veszélyes lehet, és újabb műtétre kell, sor kerüljön. Ez volt 2014 februárjában. Majd abban az évben, októberben nagyon rosszul lettem, alig bírtam menni a görcsöktől. Azonnal hívtam az orvosom, mert azt hittem valami nagyon komoly gond van. Megvizsgált és közölte, hogy itt bizony nem gond van, hanem baba, és nem is akármekkora, mert akkor már 14 hete ott lapult a pocakomban, úgy, hogy nem is tudtunk róla.

Biztos most azt kérdezed, hogy ne de hogy nem lehet ezt észrevenni??? Hát kérlek szépen úgy, hogy mikor közlik veled, hogy esélytelen a spontán teherbeesésed és a betegséged miatt évek óta nem menstruáltál (aminek elmaradása ugye normál esetben jele lenne a várandóságnak), a terhességi tesztek pedig folyamatosan negatívak lettek (mert én függő lettem, reménykedtem és tesztelgettem állandóan), akkor eszedbe sem jut, hogy esetleg babát vársz!!! Főleg, hogy hízni se híztam, sőt abban az időszakban pont fogytam, és semmiféle reggeli rosszullét, hányinger, émelygés és társaik sem kerülgettek. Szóval minden, ami esetleg a baára utalhatott volna, engem nagy ívben elkerült, így nem is mertem a terhességre gondolni, ezért hittem azt az erős görcsökre, hogy éppen meghalni készülök. De szerencsére ennél sokkal, de sokkal szebb dolog várt rám, és hát a mi kis csodababánk így próbálta végre a tudtunkra adni, hogy „HAHÓÓÓÓ, lassíts, már én is itt vagyok!” 

Gondolhatjátok, hogy sírva fakadtam örömömben, remegtem, mint a kocsonya, alig tudtam leszállni a vizsgálóról. Nagy volt a boldogság az apuka részéről is. Bár az első kérdése az volt, hogy „de ki az apa?” Ha-ha-ha…vicces, persze ezt azért tette fel, mert akkor még nem tudta, hogy már 14 hetes a mi kis angyalkánk. A sikertelen próbálkozások miatt pedig kicsit zátonyra futott a kapcsolatunk, ami nem miatta történt, hanem miattam. És mivel teljesen elzárkóztam tőle, mindenféle téren, ezért tette fel ezt, a most már számomra is vicces kérdést! A lényeg, hogy ő az apuka és az óta sok mindent megbeszéltünk, elengedtünk és most már boldogok vagyunk, így most már kis családként.

Nem is gondolná az ember mekkora lelki törést tud okozni az, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk az anyaságra, nem tudjuk azt, ami körülöttünk majdnem minden nőnek sikerül, legfőképp, hogy nem tudjuk megadni azt az örömöt, amit egy gyerek okozhat, annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretünk! Csináltam sok hülyeséget, bántottam ezt az embert, külföldi munkába akartam menekülni már a végén, de mindent nagyon-nagyon megbántam, és rájöttem, hogy ő az a férfi, akire mindig is vágytam, és hogy így együtt vagyunk mi boldogok!!! Szerencsére mindent megbeszéltünk, megbocsájtottunk és rendeztük a kapcsolatunkat.

Szóval mindig van kiút, szerencsére nálunk is jó irányba terelődtek a dolgok. Köszönet ezért drága kis férjemnek, aki mindig is támogatott, még akkor is mikor én megfutamodtam volna, biztatott és szeretett. ÉS köszönet a családomnak, barátaimnak is, akik a mélypontokon is ott álltak mellettem. És végül köszönöm saját magamnak, hogy SOHA NEM ADTAM FEL!!!