Ahogy már egy korábbi bejegyzésemben írtam, sajnos PCOS (policisztás petefészek szindróma) betegségben szenvedek. A betegség különböző tünetei igazából már évek óta jelentkeztek nálam, de soha nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget. Talán azért sem, mert az orvosi vizsgálatokon is mindig mindent rendben találtak, soha sehol nem mondták, hogy valami bajom lehet. Azonban amikor férjemmel elhatároztuk, hogy eljött az ideje a babaprojektnek, és évek teltek el úgy, hogy sikerült volna, felkerestünk egy specialistát, aki alapos vizsgálatoknak vetett alá bennünket. Ekkor, immár 3 éve derült ki, hogy ez a betegség nehezíti a teherbeesést. Sajnos ekkora már odáig fajult a dolog, hogy egy műtétre is sor került, amit szerencsére minden különösebb probléma és komplikáció nélkül átvészeltem. Majd mivel továbbra sem sikerült a babaprojekt, egy meddőségi központba irányított az orvosom, ahol újabb kivizsgálások következtek. A vizsgálatok eredményeként közölték velünk, hogy szinte nulla százalék az esélye, hogy természetes úton teherbe essek. Azt hittem, ott, abban a pillanatban, menten vége az életemnek.
Mindennél jobban vágytunk egy kisbabára, egy világ omlott össze bennem, mikor azt kellett hallanom, hogy sajnos ez nem fog sikerülni, legalábbis úgy, ahogy annak természetes módon mennie kellene, úgy biztosan nem. A baba utáni vágyakozás miatt azonban belevágtunk a mesterséges megtermékenyítés folyamatába. Hormonkezeléseket hormonkezelés követett, de sikertelenül, mert még csak odáig sem jutottunk el, hogy egyáltalán lehetőség legyen az inszeminációra vagy a lombikprogramra. Ha egy-egy alkalommal mégis sikerült, akkor az inszeminációk nem jártak sikerrel. Hónapok teltek el így, az idegeim pedig már pattanásig feszültek. Ha nem a hormoninjekcióktól voltam rosszul, akkor bőgtem. Éjszakák teltek el úgy, hogy sírva aludtam el és úgy keltem fel, mint akit összevertek, bedagadt, kisírt szemekkel. A legrosszabb pedig az volt, hogy állandó feszültség volt köztünk a férjemmel. Na nem azért, mert ő bármiért is hibáztatott volna, de én mégis úgy éreztem nem tudom neki megadni azt, amit a legjobban szeretne, EGY GYEREKET!!!
A kezelésektől már olyan szinten kikészültem – rettentő hajhullás, hangulatingadozások, rosszullétek, kézremegés, hányinger, gyengeség –, hogy úgy döntöttünk nem folytatjuk ezt a folyamatot. Ilyen áron NEM! Hiszen mi értelme tönkretenni a szervezetemet, ha hónapok óta sikertelenül próbálkozunk. Már egyáltalán nem hittem és bíztam a kezelésben. Így a történetnek itt vége szakadt. Vagyis szakadt volna, ha akkor nem hallok az AVIVA tornáról. Sokat olvasgattam a témában és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz megpróbálom a tanfolyamot. Be is jelentkeztem a legközelebbi oktatásra. Nagyon jó hangulatban telt a négy óra, amit ott eltöltöttem, kedves volt az oktató és sok hasznos tanáccsal látott el bennünket a táplálkozással kapcsolatban is. Még írok majd bővebben is a módszerről egy következő posztban.
Szóval innentől kezdve otthon végeztem a megtanult tornát, odafigyeltem a táplálkozásomra, nem görcsöltünk rá a babaprojektre. Gyorsan le is foglaltunk egy Görög utat nyárra, hiszen ránk fért egy kis pihenés, kikapcsolódás, hogy csak egymással foglalkozzunk. Csoda, nem csoda nem telt el három hónap és beköszöntött hozzánk a gólya!!! Annyira bíztunk a dologban, annyira akartuk, hogy végül orvos ide orvos oda, természetes úton fogant a mi kis csoda bébink. Hiszem, hogy kitartással, elszántsággal bármit megvalósíthatunk! Te hogy gondolod? Mire vagy képes pusztán az akaratoddal és a kitartásoddal?
